10.

ennyi hét van hátra a legoptimálisabb esetben Dani megszületéséig. A jobb oldalon található gólyám egyre közeledik a házikó felé, a szülésig hátralévő napok száma már jócskán 100 alá csökkent, ha belépek a kisebbik szobánkba azt látom, hogy hamarosan hivatalosan is gyerekszobává változik, én pedig egyre nagyobb vagyok. Elmondom ezredszer is, hogy hihetetlen hogy már itt tartunk, biztos már nagyon unjátok, de tényleg az, a december nagyon hamar itt lesz. Vágyom már a karácsonyi hangulatra, az ünnepekre, a hideg téli estékre, amikor már 3-an leszünk és nagyon kíváncsi vagyok már, hogy ki lakik bennem 7 hónapja. Sokat gondolok Rá, hogy hogy fog vajon kinézni, milyen baba lesz, milyen kisgyerek, Zé-vel múlt héten már azon agonizáltunk, hogy vajon hogy lehet olyan érzelmileg stabil gyereket nevelni, aki abszolút megbízik a szüleiben, mint a nővéremék gyerekei, mert ők valamit tényleg nagyon jól csinálnak/csináltak. Az ő gyerekeiknek, akik most lesznek 12 évesek pl. nem tabu a szexről beszélni a szüleikkel (legalábbis a kisfiúnak a kislány kicsit szégyenlősebb), vagy a másságról, ha rossz jegyet kapnak az iskolában azonnal hívják kétségbe esve az anyukájukat. Azt hiszem a legnagyobb kincs és az egyik legfontosabb dolog a szülő-gyerek kapcsolatban a bizalom és talán az, hogy egyen rangú félnek tekintse a szülő a gyereket, ne kioktassa, hanem terelgesse és beszélgessen vele. Gyakorlatban még nem tudom ez hogy működik, de majd megkérdezem tesómékat van-e erre recept,de szerintem az, hogy ők hogyan nevelték a gyerekeiket abszolút nem volt tudatos. Fiatalon váltak szülővé és  ösztönösen és nagyon nagy szeretetben csináltak mindent, nem olvasták el a nevelésről szóló könyvek tucatját, így nem váltak merevvé és görcsössé. Szeretném Danit én is már a kezdetektől egy kis embernek tekinteni, nem csak egy magatehetetlen vörös csomagnak, akit gépiesen etetünk, fürdetünk, altatunk, hanem figyelünk rá, beszélünk hozzá, figyeljük a reakcióit a külvilágra.

Egyébként ez a szülés és a gyerek ellátása dolog szerintem nem annyira bonyolult, mint ahogyan azt egyes internetes platformokon taglalják és kivesézik, néha már kezd olyan érzésem lenni, hogy a nők többsége akinek gyereke születik valami szekta tagjává válik. Valószínűleg minden pár életének egyik fő műve ha utóduk születik, hiszen ez a rendeltetésünk a Földön, és szinte nincs olyan cselekedetünk, vagy gondolatunk, ami ne ezt támogatná. Evolúciós szempontból a férfi és nő célja élete során ezen a bolygón a szaporodás- és ezért valljuk be elég sok mindent meg tudunk mozgatni -, valamint az utódaik felnevelése, óvása. Ez eddig rendben is van, illetve az is, hogy mindenki szeretné ezt jól csinálni. De én nem tudok azonosulni azzal, hogy gátmetszés kontra gátvédelemről társalogjak és hogy nekem ez fontos céljaim közé tartozzon az életemben, hogy gátmetszés nélkül szüljek, vagy hogy két éves koráig szoptassam a gyerekem és pongyolába üljek otthon, mert a gyerek csak mellből hajlandó enni és ne mozduljak ki sehova. Oké, hogy fél évig erre szükség van és azt alá is írom, nem a szoptatás fontosságát kérdőjelezem meg, hanem azt, hogy valóban szükséges-e erről ennyit beszélni és ennyit foglalkozni vele. Én már arra a következtetésre jutottam egyébként nem fanatikussá vált barátnőim elmondásai alapján, hogy azért sulykolja a szoptatás fontosságát mindenki ennyire, mert egyébként szoptatni nem egy rózsaszín álom és ha ezt annyiba hagynák, nem mondanák el ezerszer, hogy rossz anya vagy ha nem szoptatsz sokkal többen feladnák a dolgot. Hangsúlyozom nem a szoptatás fontosságát kérdőjelezem meg, hiszen a babának valószínűleg tényleg az anyatej a legfontosabb és leginkább kielégítő tápláléka és én is erre készülök, de ha valami oknál fogva nem fog menni nem akarok a társadalom nyomása és elvárásai miatt összetörni és úgy érezni, hogy rossz anya vagyok, mert nem tudom a legfontosabb dolgot megadni a gyerekemnek.

A nagyobbik gyermekemről még nem is esett szó a blogomban, pedig ő is nagyon fontos számomra, úgyhogy most ezt is pótolni szeretném. Van nekünk egy szőrös lányunk is, aki már 5 éves és egy havanese fajtájú eb. Világ életemben nagy kutyás voltam, de a szülők soha nem engedték, aztán végül megtört a jég, mert még a 90-es években, amikor 11 éves voltam találtunk egy magyar vizslát, aki nálunk ragadt, majd ő amikor megöregedett és feladta a harcot szintén vizslánk lett. Aztán én Pestre költöztem a belvárosba, kislakás, kiskutya, így lett Ő. Imádjuk természetesen, eddig egykeként tengette a napjait és ezt nagyon is élvezi, úgyhogy biztos lesz vele gondunk majd Dani érkezése után, biztos depressziós lesz a csupasz tesója miatt, hogy csak így fogja magát és betör az ő birodalmába. Hát így leszünk mi egy család. :)