Nagycsalád leszünk!

Már régebb óta érlelődött bennem a gondolat, hogy ismét bővüljön a családunk és beszélgettünk is erről Z-vel. Nekem egészen konkrét elképzeléseim voltak arról, hogy mikor lenne ideális, (már ha lehet ilyet mondani), hogy megfoganjon a kis bébibogyó, de álmomban sem gondoltam volna, hogy amint megfogalmazódik bennünk, hogy esetleg vállalunk még egy babát azonnal be is teljesül. Danira elég hosszú ideig vártunk, már nagyon szerettünk volna, hogy megérkezzen hozzánk, Ábellel hasonlóan voltunk mint a legkisebb tesóval, a gondolattal együtt megfogant ő is. Egészen pontosan augusztusban döntöttünk úgy, hogy jöjjön ha jönni akar, és 2018. augusztus 20-án a horvátországi családi nyaralásunkkor pozitívat teszteltem. Nem mondom, hogy nem voltunk ledöbbenve és pár hétig nem kattogott azon az agyunk, hogy mi lesz most, bírni fogunk-e három gyerkőccel, meg tudjuk-e ugorni a nagycsaládos létet, elég erős a kapcsolatunk ahhoz, hogy ne sérüljön. Még most sem tudom ezekre a kérdésekre a választ és nem mondom, hogy jelen pillanatban minden zökkenőmentes és nincs rengeteg vitánk és feszültség, de egy dolgot tudok. Mindketten nagyon szeretjük a gyerekeinket és tényleg ők a legfontosabbak számunkra a világon. Nem akarok közhelyekkel dobálózni és túl ömlengősnek tűnni, de tényleg azt gondolom, hogy ennek van értelme a világon, hogy életet adjunk, lássuk a gyermekeinket felnőni, hogy boldognak lássam őket, hogy a gyerekricsajtól legyen hangos a ház.

A fiúknak a 12. heti genetikai vizsgálat után mondtuk el, amikor már azt is tudtuk, hogy ismét kisfiú lakik a pocakomban. Dani először nem volt felhőtlenül boldog, sőt. Kicsit ijesztő volt látni, ahogy reagált rá, ettől Ábel is megijedt és a nagy bejelentés abba torkollott, hogy mindkettő gyerek sírt, mi pedig néztünk egymásra Z-vel, hogy most akkor mit kellene csinálni. Persze próbáltam nyugtatni őket, hogy ettől még nem fog semmi változni és mi ugyanúgy fogjuk őket szeretni. Szerencsére már másnapra lecsengett az első riadalom és meglepetés, Ábel szinte azonnal elkezdte nagyon várni, sokat beszél róla és úgy ment el az oviba már másnap, hogy „anya, mire hazajövök szülessen meg a kisbaba”.  Úgy tűnik Dani is megbékélt és kíváncsi rá, sokat fogdossák a pocakomat, hogy mikor érzik már a mocorgást. Elmondják, hogy amíg nem tud majd járni, hogyan segítenek neki pl. kezet mosni és Ábel azt mondta azért nem engedi a Mikulásnak adni a cumisüvegét, hogy elvigye olyan kisbabáknak, akiknek szüksége van rá, mert ő majd a „mi kisbabánknak akarja adni”. Ilyenkor persze olvadozom, most, hogy közeledik a karácsony és a hasam is egyre terebélyesedik eléggé felfokozott érzelmi állapotban vagyok és ez nem csak pozitívumokban mutatkozik meg, eléggé hullámvasút effektus érvényesül az érzelmeimet illetően. Tudom pl., hogy sokkal türelmesebbnek kell lennem, sokkal kevésbé kellene hevesen reagálnom bizonyos dolgokra és sokszor inkább hallgatnom még ha nem is értek feltétlenül egyet valamivel. Elképzeltem én is persze egy idilli képet, hogy milyen életet szeretnék élni, milyen anya és feleség szeretnék lenni és lelkiismeretfurdalásom van amiatt sokszor, ha nem egészen úgy sikerülnek a dolgok, ha Zolival veszekszünk, ha a gyerekekkel kiabálok stb… Én vallom azt a manapság kicsit maradinak ható nézetet, hogy egy anya/feleség feladata a harmónia megteremtése, amiben a családtagok jól és biztonságban érzik magukat. Lehetne arról elmélkedni, hogy ez a mai világban mennyire nehéz, amikor a legtöbb nőnek nem az az egyetlen küldetése, hogy ezt megvalósítsa, hanem dolgozik, ne adj Isten még arra is vágyik, hogy valamiféle karriert építsen, hogy az anyaság mellett valami másban is kiteljesedjen. Mégis úgy gondolom, hogy aki gyereket vállal annak biztosítani kell nekik azt az érzelmi biztonságot, ami ahhoz kell, hogy amennyire csak tőlünk tellik egészséges lekülettel nőjenek fel és ez nem könnyű feladat. Tudom, hogy nekem is nagyon sokat kell fejlődnöm, változnom és rengeteg dolgot megértenem. A 2019-es évre többek között kívánom magunknak azt is, hogy sokkal jobban tudjuk a családunk működését definiálni, sokkal odafigyelőbb tudjak lenni és mindenki érzelmileg megkapja azt tőlem amire vágyik.

Boldog 4. szülinapot Ábel!

Már te is 4 éves vagy és a születésed napján ugyanilyen napsütéses meleg őszi nap volt, mint idén október 14-én. 4 év alatt egy érdeklődő, mindenre kíváncsi kis csibésszé cseperedtél, aki végtelenül szereti a bátyját és ez az érzés Dani és közted kölcsönös.

Nagy kék szemeiddel csodálkozol a világra és veszel le a lábamról és ha valamit el akarsz érni mindent bevetsz, ezért napi szinten küzdünk egymással, mert az akaratod érvényesítése mellett a végsőkig kitartasz. Az óvodába való beilleszkedésed nem volt zökkenőmentes, pedig közel 3 évig jártál bölcsibe, de sokat sírdogáltál az első két hétben, hogy inkább otthon maradnál velem. Szerencsére mostanra megszoktad és szerintem meg is szeretted, az óvónénik elmondása szerint egész kisautó maffia alakult ki a csoportban a fiúk között.

Danival nagyon jó testvérek vagytok, persze mint minden testvér között, köztetek is vannak viták és egyszer egyszer oda is csaptok egymásnak, de igazán nagy verekedések szerencsére nincsenek. Dani általában enged neked amikor éppen pont azzal szeretnél játszani amivel ő, ami elég gyakran előfordul, mert általában mindig azzal szeretnél játszani amivel Dani. J Amikor mérges vagyok rátok és veszekszem veletek akkor persze összezártok és egymás mellé álltok, főleg amikor csak az egyikőtökkel morgok mindig megvéditek egymást. Előfordult, hogy Dani annyira megsajnált, hogy még pityergett is az ágyában, mert veszekedtem veled. Örülök Neki, hogy vagytok egymásnak és nyugodtabb leszek majd amikor kamasz korban elkezdtek egyedül eljárkálni, mert tudom, hogy akkor is vigyázni fogtok egymásra. Kívánom, hogy soha ne veszítsd el a nyitottságod és a kíváncsiságod, amivel most a világ felé fordulsz és mindig ilyen kitartó legyél ha valamit el szeretnél érni, mint most.

Valamelyik mesében hallottátok, hogy a „Család mindenek előtt” és néha szoktátok mondani , „Anya, ne feledd!” felszólítással és mindig elérzékenyülök, hogy két ilyen kis manó szülei lehetünk, akiktől ennyi szeretetet kapunk, akik számára tényleg mi vagyunk a minden és az a fő feladatunk, hogy a legnagyobb szeretetben, érzelmi biztonságban neveljünk Titeket, hogy azt érezzétek, hogy hozzánk bármikor bizalommal fordulhattok, hogy megmutassuk nektek, hogy a világ milyen sokszínű és érdekes és nincs olyan amit el nem érhettek az életben, csak kitartás kell hozzá és eltökéltség és mi mindenben támogatni fogunk Titeket egész életünkben.

Bízom benne, hogy sikerül felhőtlen gyerekkort biztosítani számotokra és sikerült megtartani Titeket nagyon sokáig gyermeknek. Tudom, hogy rengeteget kell nekem is fejlődnöm, főleg abban, hogy a rohanó hétköznapokon is minőségi időt tudjunk együtt tölteni és inkább igenis üljek le veletek játszani ahelyett, hogy belevetem magam a háztartás végelláthatatlan időrabló spiráljába. Hogy a reggelek ne mindig az örült rohanásról szóljanak, amikor látjátok rajtam az állandó feszültséget, mert megint késében vagyok. Hogy igenis vezessük be a közös vacsorákat, amikor nem megy a TV és mindenki egy asztalnál ül és elmondja, hogy mi történt vele aznap. Hogy apukátokkal is mérsékeljük a vitákat és nagyobb türelemmel és szeretettel forduljak felé, mert ő mindennél jobban szeret minket a világon.

Visszatérés

Mindig motoszkált bennem, hogy folytatni kellene a blogot, mert nekünk szívet melengető néha-néha visszaolvasni és majd amikor a gyerekek felnőnek milyen szép lenne átadni nekik, hogy ők is kicsit megismerjék a gondoltainkat, érzéseinket, vágyainkat és  az együtt megélt pillanatokat, amikre ők még nem emlékeznek. Csak a rohanó mindennapok…. de nem is folytatom. Most ismét megpróbálunk kicsit lelassulni, bár a túlzottan felpörgetett élet szerintem eddig sem volt ránk jellemző, nem vagyunk helikopter szülők. Az óvodában szerencsére annyi lehetőség van sportolni és mindenféle programon részt venni, hogy hétköznap délután már nem járunk sehova. Azt a nézetet vallom én is, hogy ennek a korosztálynak azzal tesszük a legjobbat, ha hagyjuk őket játszani.

3.5 év telt el az utolsó bejegyzésem óta… rengeteg idő, de felfogni nem tudom, hogy ennyi idő egy pillanat alatt elröppen. Észre sem veszem és Ábel is óvodába jár, Dani jövőre iskolás, amit még nem tudok megemészteni. Az elmúlt közel 4 évről nem szeretnék írni és nem is nagyon tudnám egy bejegyzésbe sűríteni ezt az időt.

A nyár szokása szerint elillant, bár még élvezzük az indián nyarat, bár megmondom őszintén én már kevésbé, ez a szeptember végi 30 fok már nem esik jól. Szeretem az őszt a hűvösségével, a melankóliájával, a befelé fordulással, a sütőtökkel, a bekuckózással, de már nem kell sokat várnunk rá, holnaptól berobban az igazi ősz. Ma utazunk a Balcsira, mert szüreti felvonulás lesz, ami tavaly is nagyon tetszett a fiúknak. Ránk is fér a hétvégi pihenés és hogy kimozduljunk kicsit, ez az évkezdés nem zökkenőmentes most. Nyáron sokat voltak a gyerekek nélkülem, 7 hetet voltak a Balatonon, ebből 5 hétig csak hétvégente találkoztunk. Nagyon szeretnek ott lenni és anyukám tényleg kitesz magáért, programokat szervez, süt, főz, strandra járnak, de megviseli őket, hogy nem vagyunk velük és ez persze ki is ütközik később különböző formákban. A közös családi nyaralásunkkor Ábel már eléggé feszegette a határait, ami az ovikezdéssel csak fokozódott. Bár közel 3 évet járt bölcsibe és több bölcsis társával került egy csoportba az oviba és  Dani is oda jár, ennek ellenére az első két hét minden reggel sírással indult, ami mostanra csillapodott, de a délutánok elég hullámzó hangulatban telnek és Ábel az egész család idegein táncol a hisztijeivel, amit még én sem tudok jól kezelni, Z-ről ne is beszéljünk és sajnos Dani is szenved ezektől a kiborulásoktól. Próbálok türelmes lenni vele, tudom, hogy nem könnyű most neki, lehet a dackorszak is nála mostanra tolódott, de azzal nem tudok mit kezdeni, amikor azt mondja séta közben, hogy induljunk el haza, majd 5 perc múlva kitör a hiszti, hogy ő nem akar hazamenni. Szóval minden hiszti kezeléssel kapcsolatos szakirodalmat, jó tanácsot, meditációs tréninget szívesen fogadok.

Danikám kezd „minikamasz” lenni, nagyfiúskodik és undokoskodik velem, nem engedi, hogy megpusziljam és természetesen rettentő okos. Egyébként tényleg az, de a falra tudok mászni olyan szemtelen tud lenni, flegmán beszél velem, parancsolgat és ezzel sem igazán tudom, hogy mit kezdjek sokszor. Mindig elmondom neki, hogy ez nekem nagyon rosszul esik, mert nagyon szeretem és én sem így beszélek vele, vagy próbálok bekeményíteni, de az sem igazán használ. Egyébként ő szerintem elég érzékeny, nem bírja a kiabálást, attól is nagyon rosszul érzi magát, ha Ábellel esetleg veszekszünk, vagy próbáljuk fegyelmezni, volt már arra példa, hogy feküdt az ágyban és pityergett, hogy ne bántsuk Ábelt, pedig csak kivittük a szobából az óriás hisztije miatt. Nagyon szereti és sajnálja ha valami sérelem éri a testvérét és inkább odaadja neki a játékot ha Ábel hisztizik, hogy azzal szeretne játszani mint ő, csak hogy ne kelljen a sírását hallgatnia, aztán persze ő akad ki, hogy odaadta és kezd el sírni miatta. Szóval zajlik nálunk az élet és nem mondom, hogy nem kellenének kötél idegek, de egyelőre nem mondhatni, hogy nekem azok vannak, ebben még fejlődnöm kell elég sokat és igyekszem a lehető legnagyobb megértéssel fordulni a gyerekeim felé. Igyekszem a minőségi együtt töltött időt szem előtt tartani, ami nehezebb, mint így első hallásra tűnik, talán a legnehezebb figyelmen kívül hagyni azt, hogy a lakás romokban hever és amint hazaértünk délután ne teljes gőzzel pakolni, takarítani kezdjek, hanem az egész napos gyerekeimtől való távollét után „leüljek” velük játszani, vagy valamilyen közös tevékenységbe kezdjünk. Némiképp árnyalja a képet az is, hogy júniusban csatlakozott családunkhoz Janka kutya is, akit muszáj lemozgatni, így rendszeres délutáni program a közös kutyasétáltatás és ehhez csatlakozni szokott Dani csoporttársa és családja és amíg a gyerekek játszanak a kutyák szaladgálnak és mindenki jól érzi magát, bár Danit még néha erre is nehezen tudom rávenni, mert ovi után már általában csak otthon szeretne lenni és a tévét bámulni, amit én nagyon nem szeretnék. Minden mellett persze a legnehezebb megtalálni azt az időt, amit csak magamra tudok fordítani, vagy közösen töltött időt Z-vel, de erre is nagyon nagy szükség van és igenis ezt fent kell tartanunk még ha ez közös sorozatnézésben merül is ki. J Szerencsére ősszel és télen többször is utazunk belföldre, télen talán pár nap síelés is bele fog férni, próbálom az unalmas hideg őszt és telet minél tartalmasabb programokkal megtölteni.