Mindig motoszkált bennem, hogy folytatni kellene a blogot,
mert nekünk szívet melengető néha-néha visszaolvasni és majd amikor a gyerekek
felnőnek milyen szép lenne átadni nekik, hogy ők is kicsit megismerjék a
gondoltainkat, érzéseinket, vágyainkat és az együtt megélt pillanatokat,
amikre ők még nem emlékeznek. Csak a rohanó mindennapok…. de nem is folytatom.
Most ismét megpróbálunk kicsit lelassulni, bár a túlzottan felpörgetett élet
szerintem eddig sem volt ránk jellemző, nem vagyunk helikopter szülők. Az
óvodában szerencsére annyi lehetőség van sportolni és mindenféle programon
részt venni, hogy hétköznap délután már nem járunk sehova. Azt a nézetet vallom
én is, hogy ennek a korosztálynak azzal tesszük a legjobbat, ha hagyjuk őket
játszani.
3.5 év telt el az utolsó bejegyzésem óta… rengeteg idő, de
felfogni nem tudom, hogy ennyi idő egy pillanat alatt elröppen. Észre sem
veszem és Ábel is óvodába jár, Dani jövőre iskolás, amit még nem tudok megemészteni. Az elmúlt közel 4 évről
nem szeretnék írni és nem is nagyon tudnám egy bejegyzésbe sűríteni ezt az
időt.
A nyár szokása szerint elillant, bár még élvezzük az indián
nyarat, bár megmondom őszintén én már kevésbé, ez a szeptember végi 30 fok már
nem esik jól. Szeretem az őszt a hűvösségével, a melankóliájával, a befelé
fordulással, a sütőtökkel, a bekuckózással, de már nem kell sokat várnunk rá,
holnaptól berobban az igazi ősz. Ma utazunk a Balcsira, mert szüreti felvonulás
lesz, ami tavaly is nagyon tetszett a fiúknak. Ránk is fér a hétvégi pihenés és
hogy kimozduljunk kicsit, ez az évkezdés nem zökkenőmentes most. Nyáron sokat
voltak a gyerekek nélkülem, 7 hetet voltak a Balatonon, ebből 5 hétig csak
hétvégente találkoztunk. Nagyon szeretnek
ott lenni és anyukám tényleg kitesz magáért, programokat szervez, süt, főz,
strandra járnak, de megviseli őket, hogy nem vagyunk velük és ez persze ki is
ütközik később különböző formákban. A közös családi nyaralásunkkor Ábel már
eléggé feszegette a határait, ami az ovikezdéssel csak fokozódott. Bár közel 3
évet járt bölcsibe és több bölcsis társával került egy csoportba az oviba és
Dani is oda jár, ennek ellenére az első két hét minden reggel sírással
indult, ami mostanra csillapodott, de a délutánok elég hullámzó hangulatban
telnek és Ábel az egész család idegein táncol a hisztijeivel, amit még én sem
tudok jól kezelni, Z-ről ne is beszéljünk és sajnos Dani is szenved ezektől a
kiborulásoktól. Próbálok türelmes lenni vele, tudom, hogy nem könnyű most neki,
lehet a dackorszak is nála mostanra tolódott, de azzal nem tudok mit kezdeni,
amikor azt mondja séta közben, hogy induljunk el haza, majd 5 perc múlva kitör
a hiszti, hogy ő nem akar hazamenni. Szóval minden hiszti kezeléssel
kapcsolatos szakirodalmat, jó tanácsot, meditációs tréninget szívesen fogadok.
Danikám kezd „minikamasz” lenni, nagyfiúskodik és
undokoskodik velem, nem engedi, hogy megpusziljam és természetesen rettentő
okos. Egyébként tényleg az, de a falra tudok mászni olyan szemtelen tud lenni,
flegmán beszél velem, parancsolgat és ezzel sem igazán tudom, hogy mit kezdjek
sokszor. Mindig elmondom neki, hogy ez nekem nagyon rosszul esik, mert nagyon
szeretem és én sem így beszélek vele, vagy próbálok bekeményíteni, de az sem
igazán használ. Egyébként ő szerintem elég érzékeny, nem bírja a kiabálást,
attól is nagyon rosszul érzi magát, ha Ábellel esetleg veszekszünk, vagy
próbáljuk fegyelmezni, volt már arra példa, hogy feküdt az ágyban és
pityergett, hogy ne bántsuk Ábelt, pedig csak kivittük a szobából az óriás
hisztije miatt. Nagyon szereti és sajnálja ha valami sérelem éri a testvérét és
inkább odaadja neki a játékot ha Ábel hisztizik, hogy azzal szeretne játszani
mint ő, csak hogy ne kelljen a sírását hallgatnia, aztán persze ő akad ki, hogy
odaadta és kezd el sírni miatta. Szóval zajlik nálunk az élet és nem mondom,
hogy nem kellenének kötél idegek, de egyelőre nem mondhatni, hogy nekem azok
vannak, ebben még fejlődnöm kell elég sokat és igyekszem a lehető legnagyobb
megértéssel fordulni a gyerekeim felé. Igyekszem a minőségi együtt töltött időt
szem előtt tartani, ami nehezebb, mint így első hallásra tűnik, talán a
legnehezebb figyelmen kívül hagyni azt, hogy a lakás romokban hever és amint
hazaértünk délután ne teljes gőzzel pakolni, takarítani kezdjek, hanem az egész
napos gyerekeimtől való távollét után „leüljek” velük játszani, vagy valamilyen
közös tevékenységbe kezdjünk. Némiképp árnyalja a képet az is, hogy júniusban
csatlakozott családunkhoz Janka kutya is, akit muszáj lemozgatni, így
rendszeres délutáni program a közös kutyasétáltatás és ehhez csatlakozni
szokott Dani csoporttársa és családja és amíg a gyerekek játszanak a kutyák
szaladgálnak és mindenki jól érzi magát, bár Danit még néha erre is nehezen
tudom rávenni, mert ovi után már általában csak otthon szeretne lenni és a
tévét bámulni, amit én nagyon nem szeretnék. Minden mellett persze a
legnehezebb megtalálni azt az időt, amit csak magamra tudok fordítani, vagy
közösen töltött időt Z-vel, de erre is nagyon nagy szükség van és igenis ezt
fent kell tartanunk még ha ez közös sorozatnézésben merül is ki. J Szerencsére ősszel és télen többször is
utazunk belföldre, télen talán pár nap síelés is bele fog férni, próbálom az
unalmas hideg őszt és telet minél tartalmasabb programokkal megtölteni.
