A fiúknak a 12. heti genetikai vizsgálat után mondtuk el,
amikor már azt is tudtuk, hogy ismét kisfiú lakik a pocakomban. Dani először
nem volt felhőtlenül boldog, sőt. Kicsit ijesztő volt látni, ahogy reagált rá,
ettől Ábel is megijedt és a nagy bejelentés abba torkollott, hogy mindkettő
gyerek sírt, mi pedig néztünk egymásra Z-vel, hogy most akkor mit kellene
csinálni. Persze próbáltam nyugtatni őket, hogy ettől még nem fog semmi
változni és mi ugyanúgy fogjuk őket szeretni. Szerencsére már másnapra
lecsengett az első riadalom és meglepetés, Ábel szinte azonnal elkezdte nagyon
várni, sokat beszél róla és úgy ment el az oviba már másnap, hogy „anya, mire
hazajövök szülessen meg a kisbaba”. Úgy tűnik Dani is megbékélt és
kíváncsi rá, sokat fogdossák a pocakomat, hogy mikor érzik már a mocorgást.
Elmondják, hogy amíg nem tud majd járni, hogyan segítenek neki pl. kezet mosni
és Ábel azt mondta azért nem engedi a Mikulásnak adni a cumisüvegét, hogy
elvigye olyan kisbabáknak, akiknek szüksége van rá, mert ő majd a „mi
kisbabánknak akarja adni”. Ilyenkor persze olvadozom, most, hogy közeledik a karácsony
és a hasam is egyre terebélyesedik eléggé felfokozott érzelmi állapotban vagyok
és ez nem csak pozitívumokban mutatkozik meg, eléggé hullámvasút effektus
érvényesül az érzelmeimet illetően. Tudom pl., hogy sokkal türelmesebbnek kell
lennem, sokkal kevésbé kellene hevesen reagálnom bizonyos dolgokra és sokszor
inkább hallgatnom még ha nem is értek feltétlenül egyet valamivel. Elképzeltem
én is persze egy idilli képet, hogy milyen életet szeretnék élni, milyen anya
és feleség szeretnék lenni és lelkiismeretfurdalásom van amiatt sokszor, ha nem
egészen úgy sikerülnek a dolgok, ha Zolival veszekszünk, ha a gyerekekkel
kiabálok stb… Én vallom azt a manapság kicsit maradinak ható nézetet, hogy egy
anya/feleség feladata a harmónia megteremtése, amiben a családtagok jól és
biztonságban érzik magukat. Lehetne arról elmélkedni, hogy ez a mai világban
mennyire nehéz, amikor a legtöbb nőnek nem az az egyetlen küldetése, hogy ezt
megvalósítsa, hanem dolgozik, ne adj Isten még arra is vágyik, hogy valamiféle
karriert építsen, hogy az anyaság mellett valami másban is kiteljesedjen. Mégis
úgy gondolom, hogy aki gyereket vállal annak biztosítani kell nekik azt az
érzelmi biztonságot, ami ahhoz kell, hogy amennyire csak tőlünk tellik
egészséges lekülettel nőjenek fel és ez nem könnyű feladat. Tudom, hogy nekem
is nagyon sokat kell fejlődnöm, változnom és rengeteg dolgot megértenem. A
2019-es évre többek között kívánom magunknak azt is, hogy sokkal jobban tudjuk
a családunk működését definiálni, sokkal odafigyelőbb tudjak lenni és mindenki
érzelmileg megkapja azt tőlem amire vágyik.
2018. december 3., hétfő
Nagycsalád leszünk!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)